Fafaragás Buzsákon

A Lajtorja Program kisrégiós kézműipari hagyományokról szóló cikksorozatában már írtunk a buzsáki népművészeti kultúráról, de a helyi fafaragást csupán megemlítettük, pedig ezt a somogyi pásztorművészeti elágazást érdemes részletekre kitérően is méltatni. Az elmaradt jellemzést most pótoljuk.

A 19. század nagyobb részében a somogyi pásztorok, köztük a buzsáki illetőségűek is, csak saját használatra faragtak meg egy-egy szarufejes botot, szarutülköt, holmitartó szelencét, fejvédő fakobakot, csobolyót-csutorát, furulyát: magukat vették körül saját kiképzésű fatárgyakkal. A századvégen-századfordulón változott meg ez a gyakorlat, amikor a népi fa- és szarutárgyak eladhatósága úgy felszökött, hogy egyes pásztorok sarjai pásztorkodás helyett elsősorban faragómesterekké váltak. Mégis, még a 20. század második felében is akadtak faragó juhászok errefelé, akik pásztorkodásuk mellett kapták meg a „népművészet mestere” címet, és még bútoralkotással is foglalkoztak.  A korai tárgytermelő nemzedék tagjai a fafaragást apjuktól-nagyapjuktól tanulták, de leleményességben túlnőttek rajtuk. Fejlesztéseik nem jelentettek egyben felejtést: az ősi eljárásokat sem hagyták kiveszni a gyakorlatból.

Kanászbotok, kürtök, fafésűk stb. továbbra is készültek gazdag karc-díszítéssel, a karc-rajzolatokba színes faggyú utólagos bedörgölésével. A „spanyolozásnak” nevezett másik módszer eredménye megjelent a karccal vegyítve is számos kobakon, kínáló fatálon, borotvakészlet-dobozon. „Spanyolozásnál” ék-véséssel alakítottak ki mintázatot, amely viaszbeöntéssel véglegesült. Hol monokróm viaszt használtak, hol pedig kék, fekete, zöld és piros viasz kombinációját.  Szintén ékszerű kivágatokkal, de „bizsók” (faragókés) használatával halad a domborműves faragás, például virágmintáknál. A relief-szerű életképek faragásának (falitányéroknál, hébéreknél –  vagyis szívóval-töltővel ellátott borközvetítő edényeknél – , aztán kürtöknél, vagy – miniatürizáltan – akár szipkáknál) akadt olyan elhíresült buzsáki mestere, aki betyáralakjai és más figurái megformálásában egyéni humorról tett tanúságot.  Az olyan tanítványt, akinek első próbálkozásra sikerült a barackmag-kifaragás, azonnal berántotta a mesterség varázsa, akinek nem sikerült, még volt kiútja, de lehet, hogy hetek múltán már nem.   A Balaton-melléki értékesítés gördülékeny volt, és idővel nem egy buzsáki dolgozott be a Budapesti Háziipari Szövetkezetbe úgy, hogy közben somogyi lányok rokkafa-díszítésével, vagy faszobrokkal is foglalkozott. A fénykor elmúlt, ez biztos, de a helyi fafaragás mai, hanyatlott helyzete kérdéses: nehéz megmondani, gyűjt-e energiákat, érlel-e lehetőségeket.

A VKB Nonprofit Kft. hiszi, hogy igen, – ezért tevékenykedik.

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó

Kézművesség hagyományai Buzsákon

Folytatva a Lajtorja Program tájjellegű kézműipari kultúrákkal foglalkozó cikksorozatát, átkelünk a Dunántúlra, ahol először a Somogy megyei Buzsák hagyományait vesszük szemügyre. A déli Balaton-parttól csupán tíz kilométernyire, a Fonyódi járásban, a Nagy-Bereknél található ez a körülbelül 1300 lakost számláló, bő ötszáz éves települési múltra visszatekintő, présházakkal is ékes község, a hozzá tartozó közeli Csiszta-fürdővel. A késő-középkorban, kora-újkorban ide betelepült délszláv családok – főként dalmaták, valamint illíriai és más horvátok –  saját szokásokat hoztak, amelyek a lakosság magyarokkal keveredése, magyarosodása során módosultak, más szokáselemekkel társultak, mígnem létrejött egy egyszeri települési mikrokultúra. Egyébként a betelepülési koron alig túlról megmaradt egy reneszánsz stílű faoltár, szőlőinda-faragással.

A buzsáki pünkösdi napokon főzőverseny is zajlik, ahol a buzsáki tányéroson kívül – ez leves, egyfajta marhagulyás – más is készül. A főleg hegedű- és citerakíséretes buzsáki néptánc művelői utaznak is, de évente többször helyben is előtérbe lépnek: pünkösdkor, aztán a buzsáki búcsú alkalmával, és a szüreti nagy felvonuláskor.

Eredetien és magas színvonalon művelt nagymúltú kézműipari foglalatosságai közül Buzsák kettőt őrzött meg az utóbbi időkig: a terítőhímzést és a fafaragást. A valódi buzsáki terítő (abrosz stb.) rajzolóasszony által, ceruzával van előrajzolva; az előnyomott változatok utánzatszámba mennek. Három hímzésfajtát alkalmaznak. A „vézás” hímzés piros-fekete vagy piros-kék fonalakkal (csak olykor-olykor, esetileg tarkábban), szimmetrikus-ornamentikus motivikával készül, meghagyva világos vászonfelületeket. A „boszorkányos” hímzés nagyon idő- és fonaligényes. A zöld kacsok, kék, rózsaszín, bézs és okker virágmotívumok (rózsa, tulipán, százszorszép), fekete háttérre rajzolódnak: a vászon fekete színezése maga is hímzés.  A „rátétes”, másnéven „bécsis” buzsáki hímzés esetében kivágott motívumokat kell bonyolult rendben rávarrni a vászonra úgy, hogy az öltések alig is legyenek észrevehetők.  Motivikus buzsáki rávarrásokat tüll sálakra, ruhadarabokra is csinálnak.

A buzsáki fafaragók a somogyi pásztorművészet kiemelkedő iskoláját hozták létre. Munkásságukkal legközelebb külön cikkben foglalkozunk.

Addig is egy kis elmélyüléshez adalék…

Buzsáki Népművészet

Faragómester

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó

Matyóföld kézműves hagyományai 2.

Folytatva a Lajtorja Program előző matyó-cikkét, a következő területre tér át a VKB Nonprofit Kft.

matyó hímzésminta-kincs régebbi kibontakozású a kalocsainál, és valójában számos mintakincs, számos stílusvonulat együttélését jelenti. Ágy- és asztalneműre sokáig más motívumkészletből szőttek-varrtak-hímeztek színes ábrákat, mint ruhára. A 19. század egyik szakaszában például pávákkal kísért hétágú virágtő, bóbitás madár (az ormánsági hímzésekkel rokon ízlés szerint) párnákra és kendervászon lepedővégekre is rákerült – különféle öltésváltozatokkal –, de kendőkön és templomi textileken a hímzők megmaradtak inkább a koszorúba foglalt rozetták sorainál. Ezekből alakultak ki később a rózsás-leveles-indás minták, piros, és mélykék fonalakkal át-meg átöltve, amelyeket gyolcs ágytakarókra ritkásabb elhelyezésben, kötényekre, férfi ingujjakra idővel már fokozhatatlan sűrűséggel és tömöttséggel hímeztek rá, megfelelően az „íróasszonyok” előrajzolási variációinak.

A gyapjúfonalakat idővel szűcsselyem fonalak váltották fel. Matyórózsás szűcsmunkák, ködmönök, dolmányok, jellegzetes kalapok készültek. Az egyéb virágos, csillagmotívumos cifraszűrök a Kiskunságba is elkerültek. A summás szegényeknél sem volt ritka, hogy tartanak eltéve cifraruhát.   A tardi matyóhímzés és -szőttes tarkább, és több a mértani, illetve madaras motívuma.  A matyó népviselet a nőknél felül szűk, testhezálló, ám vállnál kiszélesített és az ujja bő, horgolt csipkével. A szoknya hosszú, bokánál fodrosan kiszélesedő. Föveg (menyasszony esetén nagyméretű tiara-fejék), rojtos kendő és kötő jár hozzá. A 19. század végére a texturális matyó motívumokat a helyi asztalosmesterek is átvették, fafestést gyakorolva a ládákon, ágytámlákon, almáriumokon. A helyi népviseleti babák készítése kívülről ható kereskedelmi igények nyomán indult meg, és a matyóbaba hamar elterjedt árucikké vált.

A régebbi háziipari szövetkezést az 1950-es évek elején felváltó Matyó Népművészeti Szövetkezet a ’80-as években többezer alkalmazottal működött; ötszázegynéhányan közös műhelyben munkálkodtak, a többiek 34 községben otthon dolgoztak, beszállítók voltak. A szövetkezet megszűnése nem jelentette a matyóföldi hagyományőrző népélet elsorvadását. Évente hímzőversenyeket is tartanak. Látható, hogy a régi népi tevékenységekre nem emlékezni kell elsősorban, hanem azt éltetni kell/lehet, akinek a gondolatvilágához az közel áll. A hímzés mindig rendelkezésére áll annak, aki szeretne vele foglalkozni, nem szükséges szervezett kereteket létrehozni a gyakorlásához/élvezetéhez.

Végezetül…

Mélyedjen el témánkban! – Matyó Népművészet

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó

Matyóföld kézműves hagyományai 1.

A Lajtorja Program tájjellegű kézműiparos hagyományokat bemutató cikksorozata keretében most a matyó körzet különlegességeit tekintjük át.

A matyó körzet nem tévesztendő össze sem „Mátyusfölddel”, sem a palócok földjével. Míg „Mátyusföld” (a valahai Csák Máté-kisbirodalom központi része) a történeti Hungária felvidékén, a mai Szlovákia nyugati  fertályán húzódik,  a matyó mikrorégió – Mezőkövesd, Tard, Szentistván tájéka – innen jóval délkeletebbre található: Borsodban terül el, a Bükk és az Alföld találkozásánál. Északközép-Magyarország palócai többnyire nem borsodiak, hanem nógrádiak, egyébként a palóc szokáskulturális terület nagy része kelet-szlovákiai. A matyók genoetnikai rokonságban állnak a palócsággal, de történeti elkülönülésüket már rég eldöntötte a matyók ragaszkodása a római katolicizmushoz a református környezetben.

Az itt legtipikusabb tájjellegű házak építése még nem oly rég is  gerendák felállításával kezdődött, és a nádtető előbb készült el a falaknál, amelyeket agyagból döngöltek fel a tetőkeretig. Kemencés konyha, nők és gyerekek szobája, fiatal pár szobája, valamint kamra különült el a házban. A hozzáépült istálló egybenyílt a férfiszállással.

A matyó népművészet lassú, spontán kiforrása (a 18. század hetvenes éveitől a 19. századi osztrák–magyar kiegyezésig) nem vezetett azonnal országos ismertséghez. Amikor az 1896-os „Ezeréves kiállításon” matyó néprajzi házat állítottak fel a budapesti Városligetben és matyó lakodalmi felvonulást tartottak, a látogatók zömét teljességgel meglepetésként érte a lenyűgöző folklór-hatás.  Ezután valóságos megszállás kezdődött, a fővárosból és a megyei városokból kereskedők egész rajai érkeztek hullámokban Mezőkövesdre. Szerencsére megjelentek a színen kiváló készültségű néprajzosok is.  Azt ugyan nem tudták megakadályozni, hogy a kereskedők által megszervezett és még sokáig vezényelt másod- és harmadrendű helyi hímzéskibocsátás (a szerződésekbe bevont helyi hímzők kevesebb fonallal, gyorsabban, és tájidegen divatigényekhez idomulva dolgoztak) ne fusson be nagyobb kelendőségi karriert az autentikus matyóhímzéseknél, de biztosították a megkülönböztethetőséget és az eredeti fejlődésvonal rangját addig, amíg a talmi változatok hosszas dömpingje megereszkedett. A kb. 200 éves múltra visszatekintő híres matyóhímzésről a VKB Nonprofit Kft. következő összeállításában olvashat.

Addig is…

Baragoljon a matyó művészetben!  – Matyó Népművészet

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó