A hordópalást-állítástól a kész hordóig

A Lajtorja Program Tokaj-hegyaljai témájú írásai sorában legutóbb a hordókészítés munkamenetének korai fázisait ismertettük; most a folyamat hátralévő szakaszainak leírása következik.

A hordó- vagy hordópalást-állítás a megmunkált oldaldongák állványról történő felszedésével zajlik, és használt munkaabroncsok, szegecsekkel formára hozott vaskarimák igénybevételével. Az egyik igénybevett méretabroncs a fejabroncs. A fej-abroncsok alá has-abroncsoknak kell kerülniük. A hordófenék-közeli nyak-abroncsok, akár az előzők, párban (ha nem több párban) fognak szerepelni. Miután a kézbevett fejabroncshoz egy bizonyos dongavéget vasrögzítővel hozzáfogtak, a többi donga már viszonylag stabilan egymáshoz illesztgethető az abroncs körében. A keskenyebb és a szélesebb dongákat egyenletesen váltogatni kell, különben nem lehet sikeres később a palást hajlítása. A felül pántba fogott kész donga-szoknya vagy donga-palást már biztosan megáll magában. További munkaabroncsokat ezután kell kalapács-éllel veregetve rátolni a hordófejre, a has felé.

A még széttartó dongapalástot – szokás szerint többet, nem egyetlen félkész hordót – udvari terepre kihordva vasból öntött tüzelőkosarakra kell állítani, amelyek a palást belsejében, középen lángoltatják a dongák korábbról maradt saját fatörmelékét. A lassan felmelegedő, majd locsolással is puhított, óra hossza alatt hajlékonyabbá váló dongákat csavarorsós-sodronyköteles megoldással kell alul összehúzni hordónyakká. Köztes réseiknek egészen el kell tűnniük, mielőtt nyakabroncsok kerülnének a hordófalra. Ezután – már kisebb tüzelőkosár alkalmazásával – a hevítés tovább tart: most már a hordófal pörkölése zajlik. Átégniük nem szabad a dongáknak, de a light fokozatú pörkölés fölött még három fokozat mérhető be, amelyek közül a legfelső sem jelent átégetést. A fokozat beállítását az határozza meg, hogy a hordót miféle borhoz rendelték.

A hordótest két nyílásköre mentén a kilátszó dongafejeket kihűlés után kell minden egyenetlenségtől, kiállástól mentesíteni, csiszolt peremeket létesíteni. A mai forgató marógép gyorsan elvégzi ezt, közben francia stílű ferde élt vág a perembe, utánapucol, majd kimetszi a csint is, vagyis a belső illeszkedési vájatot a hordófenék számára – vagy a hordófenekek számára, ha  nem fedeles, hanem kétfenekű hordó készül. Külön kézi kisgép kell viszont az az akona-nyílás kifúrásához – a  széles oldaldongák egyikét kiválasztva. Néhány, az állványról gyűjtött dongaléc fenékdongául fog szolgálni; ezeken nem kell annyit alakítgatni, mint az oldaldongákon kellett.  Hosszuk mentén összeillesztve és egybeszegelve őket, hamar nagyobb deszkafelület áll elő, amelyen már nem gond körzővel kijelölni a kimetszendő részt. A fenékkorong kimetszése szalagfűrésszel a legegyszerűbb. Fontos azonban már a fenékdongák összeillesztésénél is, csakúgy. mint a fenék behelyezésekor, a tömítés gondossága, gyékényszálak, sás-csíkok megfelelő beszorítása előbb a lécek közé, az oldaldongák közé is, utána pedig a fenék-korong és az illesztő-vájat közé. A beszorított gyékény némi nedvhatásra hamarosan megduzzad, majd a továbbiakban nedvességet se ki, se be nem ereszt.

Hátramarad még a hordócsap létesítése a hordó valamelyik vagy mindkét nyílásfedő oldalán. Külső dongagyalulásra (esztergálásra) még ezután is szükség van, mielőtt a munkaabroncsok helyére felkerülnének a fényesebb újak.

Akár a túlhasznált, fokozott nehézségekkel kitisztítható hordó, úgy a vadonatúj hordó is előnytelen a kiváló bornak. Szükség van a hordó némi patinázódására gyengébb borok által.  A nemcsak méretre, sziluettre francia típusú, hanem francia faanyagból is készült hordók és a zempléni faanyagú hordók eltérő ízkomponenseket visznek a borba, illetve hoznak ki belőle. Egyik jobb képlet, mint a másik, de egyik sem mutatja saját legjobb hatásváltozatát, amikor a fa jótulajdonságai még nyersen-frissen, mintegy éretlen tolongással érvényesülnek. A kész hordó fogalma ennyiben kissé bizonytalan.

Látogasson el a Tokaj-hegyaljai borvidékre és ajánlja ismerőseinek a Lajtorja Programot!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó

Hordókészítés Tokaj-Hegyalján

A Lajtorja Program borvidéki tárgyú cikkfüzérének jelen írásunk és a következő az utolsó két darabja; hegyaljai sorozatunkat a hordókészítői munka közelképével zárjuk le.

A kiváltképp alkalmas nyersanyagot – mégpedig a történetileg régtől (a lőporos hordókat is igénylő időktől) igazolódó szokás szerint a zempléni kocsánytalan tölgy parametrikusan legjobb, tömör rönkjeit – a környék erdőgazdaságai nyújtják az igénylőknek – például Erdőbényén zajlik ilyen célú gondos kiválasztás. A hosszúrönkök darabolását már a bodnárműhelyben vagy a nagyobb kádáripari társaságnál dolgozók végzik, manapság többnyire gépi módon. A nagy rönköt egy-két bizonyos hordószériához például egyméteres, illetve egy méter tíz centis szakaszokra tagolják, majd a kis rönköket négyfelé, vagy nyolcfelé hasítják; különböző szélességű dongákra lesz szükség. Következik a hasított darabok meglapolása – technikailag erre a dongavágó kocsi a legmegfelelőbb.  A lapos hasábokat kiszárítás végett keresztrakásos eljárással egymásra tornyozzák, kör- pontosabban hatszög-alaprajzú  úgynevezett kászlikba rendezik, amelyek 8-10 méter magasra is felnyúlhatnak. Szárítóba is lehet rakodni a hasábokat, de megbízhatóan érdemi mikroszerkezeti, fakémiai eredményt a hosszas, több éven át tartó szabadbani szárítás, egyben érlelés hoz, amikor időnként áznak is, majd újraszikkadnak a lécek, amelyek közt a kászliban folyvást cirkulál a levegő. Az időközben a kiázó cseranyagú fába jutott baktériumok, apró rovarok nem jelentenek negatívumot, sőt a majdani fapörkölés nyomán haszonösszetevővé válnak.

A megérlelt dongalécek kimunkálásához ma is használnak különféle kézigyalukat, de a szalu, vagy kapacs (kifent végű „kapácska”, kurta fanyéllel, a léc belső hajlatának kivájásához) már jóideje nem szerepel a szerszámok közt. A vastag lécek kézigyalus, illetve vastagoló gyalugépre engedő leátalása közben sor kell kerüljön a pontos hosszméret szalagfűrészes beállítására. A lécek eleve kissé ráhagyásosan lettek méretezve, így most a megrepedezett lécvégek lehullhatnak. A vastagoló gép mellett újra kézigyalu is szükséges a belső dongaív kialakításához, amely a szögletes dongavégeket már kissé fej-szerűvé ütközteti ki Ugyanakkor keskenyítés is kell a végeken a dongaközéphez képest  A „megstészolt” dongavégek milliméterre szabottak kell legyenek, hogy éppen a tervezett típusú hordót lehessen belőlük összeállítani.

Természetesen az űrmérték az egyik fő paraméter. Félhektós nagyhordók sem készülnek rendkívül ritkán, és százhektós ászkoló óriáshordók is akadnak. Az aszúkészítés adagolási munkálatainál szerepet játszó gönci hordó inkább kicsinek, ha nem is aprónak számít.  Űrmértéke 136 liter, ami azért némiképp több a régi budai két akónál, azaz 120 iccénél avagy 80 pintnél, a teli gönci hordóból kitelt vagy 150 meszely must vagy bor. A hegyaljai átalagnak vagy antalkónak nevezett hordó kisebb, körülbelül a fele. A leggyakoribb francia típusú hordók nagyobbak a göncinél, ha nem is egészen száz liter plusszal, de majdnem annyival. A kész dongákat teríték-állványra rakják – több sorban egymásra –, és ezzel megkezdődhet a hordó állítása. A Lajtorja Program hordókészítéssel kapcsolatos utolsó cikkét is olvassa el rövidesen, maradjon velünk…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó

Bodnárok Tokaj-Hegyalján

A legfőbb hazai borvidék nagymúltú kézműiparával eddig a Lajtorja Program két írása újabb cikkfüzére keretében; ezekhez még három írást kapcsolunk. Mindhárom középpontjában az eddig épp csak érintett hordókészítés áll. Először a hegyaljai hordókészítők múltjáról és jelenéről lesz szó, majd magát a munkafolyamatot próbáljuk meg láttatni.

A jobbágysági világban kádármestereket a Hegyalján nem emlegettek. Ennek csak egyik oka volt az, hogy maga a kádár szó (a szláv „kadar”-ból) eleinte Magyarország más régióiban vált honossá, és Zemplénben még a 20. század nagyobb részében is következetesen bodnármondtak kádár helyett (a szintén szláv „bednar” nyomán), függetlenül attól, hogy több más térség a bodnár- és a kádár-foglalkozás közt csak átfedőleges és nem azonossági viszonyt tartott számon. A másik, nyomatékosabb ok abban állt, hogy az előírt jobbágyi hordószolgáltatás mellett helyezkedő háziiparosok közül –  akik a jobbágyi felhozatalnál kisebb volumenű termék-pluszt produkáltak –  egy  sem szerzett jártasságot a hordókészítés összes munkafázisában. A faanyag-kereső és dongahasító foglalkozás elkülönült a dongakéselő (hordófal-faragó), meg a fenékhasító- és díszfaragó foglalkozástól, és mindezek a hordókötő-mesterségtől. Nem egy birtok gazdája a hordók (régebbi neveken „borfák”, „akók”) ügyében csak dongatermelést várt el a jobbágyoktól, és a felgyűlt adagot időről időre fizetségért dolgozó hordókötőhöz vitette. A hordókötők, másnéven borkötők az átvett alkatrész-készleteket fogyasztva, vagy a megrendelő által hozott anyagot kezelésbe véve, mogyoró- vagy fűzvessző-kötegelést hajtottak végre a hordóformába rendezett dongasorokon. A hordók vassal pántolása, fémabroncsolása nálunk a 19. század elején még csak kezdett terjedni, kizárólagossá a század második felében vált.

Ekkorra már a Hegyalja borkötői igazi bodnármesterekké váltak. Sőt, többük tevékenysége az adott településen alkalmazottaival a pintérmesterséget is kiváltotta, vagyis – például – vajköpülő-palástok és -verők készítését is vállalta, amely termékeket amúgy az ország pintérei puhafából szoktak volt kialakítani. Itt, Hegyalján a kemény tölgyfa sokrétűen bejáratott használatától ritkán tekintettek el. A „pintér” szó egyébként a német „binder”, illetve „fassbinder” felől származik, Bajorország felől, csakúgy, mint a „bodnárral” összekeverhető „bognár” (kerekes, szekeres), amely a „wagner” magyarosítása. De mindegy is, mit jelentettek eredethelyükön és mit jelentenek ma ott az említett német szavak: az átaljában vett magyar szóhasználatban a Monarchia idején a bodnár és pintér többnyire puhafával dolgozó, mondjuk káposztáshordót is vállaló faművest jelentett, aki akár még ládákat is gyárt, a kádár pedig főkéntien hordóművest, akitől másodlagosan fakádak, dézsák, sajtárok, rocskák, csobolyók, fa mérőedények, kerülnek még ki.  Éppen Hegyalján viszont a bodnárság tágabban összefoglaló nevezet lett. És virágzó foglalkozás – ezen a sátoraljaújhegyi hordógyár létesülése sem változtatott. A hely bodnársági aranykorának – szerencsére nem magának a bodnárság hagyományozódásának –  az 1870-es évek derekán beütő nagy  filoxéra-vész vetett véget.

A szakág feltámadása utáni újabb megrendülés – a fémtartályos nagyüzemi borérlelés elterjedése, illetve a gépi gyártású bélletes fémhordók és műanyag borászati eszközök alkalmazása a 20. század második felében – megint nem hozott végveszélyt a hegyaljai bodnárságra.  Az igen magas minőségű borok fahordós ászkolása ugyanis nem veszett ki a világból. A hegyaljai tölgy, mint hordóanyag szakmai világhíre pedig olyannyira fennmaradt, hogy a kisebb tokajvidéki bodnárműhelyek éves termékmennyisége –  ha minőségi fegyelmük elég erős –  könnyedén elkel magas áron külföldre és a nagyobb félmanufakturális helyi üzemek (amelyek immár „kádáripari” tevékenységűeknek határozzák meg magukat) szintén évről évre számolhatnak termékeik nagy részének előre-lekötésével, nem problémájuk az értékesítés.

Maradjon velünk következő írásunkig!

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó

Kézműipar Tokaj-Hegyalján

Folytatva a Lajtorja Program Tokaj-Hegyalja iparos hagyományairól szóló cikkfüzérét, főként a hordókészítés lesz a témánk, ám előtte még érdemes megvilágítanunk, milyen mély és sokrétű helyi beágyazottsága van régtől ennek a hegyaljai munkának.

A 19. század derekán lezajlott jobbágyfelszabadítás a borvidékeken speciálisan használatos összes eszköz előállításának, újratermelésének feladatát kiemelte a paraszti mellék-kötelességek státusából, és külön honorálandó megbízatássá, részben máris önálló iparosságok alapjává tette. Se szeri, se száma az itt említendő tevékenységeknek, kezdve a szőlőhegyi építmények praktikus jellegzetességeihez értő kőmívességen, pallérkodáson, ácsoláson, hegykút-boltozáson, kőfaragáson, mígnem eljutunk a vízhordó lajtok összeállításán át a lopótök-szárítás és -kikészítés fortélyaiig (tudniillik a borlopó kobaknak, vagyis a borszívó-boráttöltő instrumentumnak az üvegváltozata, a hébér, bármennyire higiénikusabb is, még a 20. század elején sem jutott nálunk túlsúlyra). A borpincék hordótartó ászok- és vánkosgerendáival, és az átkötőléces mozgatóeszközökkel az úgynevezett kúcsorjás (hordókorcsolyás) szakág képviselői foglalkoztak. Az ipargyakorlás szabadságát később megnövelte, egyben biztosította a céheket felszámoló 1872-es VIII. törvénycikk.

Észak- és középkelet-Magyarország terepviszonyai közt már korábban a szőlőhegyi lyukpince-forma lett a fő építendő borpince-alakzat. Hegyről-hegyre, dombocskáról dombocskára igény maradt még kápolna- és harangláb-állításra (jégeső elleni harangozás), valamint védszent-szobrok kihelyezésére. Növényi anyagú enyhülőhelyeket, gunyhókat is emeltek szerteszét a terepen. Kapásházak és dézsmaházak tarkították még a tájon az épületi szórvány képét. Az augusztus közepén színrelépő szőlőcsőszöknek az éjszakázáshoz fekete koloncokból emelt kőkunyhó kellett – többnyire maguk építették –, napközben pedig madárriasztó kereplővel jártak. A szőlős lejteket többnyire élősövénnyel szegélyezték, de olykor megtette a tüskés, venyigés feltöltésű árok is. A poros dűlőutakkal is foglalkozni kellett: némelyiket kiszélesíteni szekerek számára, és fordulóterecskéket létesíteni.

Szőlőplántáláshoz –  és a bujtásos szaporításhoz is – ültetőfúrók újabb meg újabb nemzedékeit készítették, többnyire természetes faágakból, vesszőfonatos kiegészítéssel; idővel fémfogók jelentek meg ezeken, majd a szár is kovácsoltvasból formálódott. A talajelőkészítéshez nem csak általánosabban szolgáló eszközöket – fejszét, ásót stb. – alkalmaztak, hanem különleges helyi-szőlészeti célszerűséget tanúsító irtókapákat is. Ugyanígy egész sor kisebb-nagyobb háromszögfejű kapafajta tartozott a különböző termőszőlő műveletekhez, a hegyaljai kovácsolás kifinomultságát példázva: a téli fedésre (a tőkealjak földdel-betakarására) való kapa, a kitakaró- vagy nyitó- és tisztítókapa, a talajforgató kétágú villakapa, valamint a gyökerező kapa és a kaszakés, amelyeket metszőkés mellett használtak.  (Az effajta kapák gyári szabványosítása és országos forgalmazása csak az 1930-as években kezdődött Magyarországon.) A metszőkés fémfeje összmagyar viszonylatban Hegyalján volt a legnagyobb és a legkalandosabb alakú (úgynevezett „baltás” típusú”), igazodva a metszésfajták, mozdulatfajták arzenáljához. Német típusú acél metszőollókat a hazai szőlőbirtokok, csak 1900 körül szereztek be, akkor még többnyire kecskeméti lakatosoktól.

Természetesen a karózás és a felújító karózás is megmunkált, és funkcióváltozatok szerint többféleképp kialakított karókkal történt. A szőlőkötözéshez állandóan jelentős mennyiségű hársfaháncs-sodratnak,  – csomózatnak, vagy sás-zsinórnak, kukoricacsuhé-kötélnek („kötőfűnek”) kellett rendelkezésre állnia; a szösz- vagy kenderfonal rosszhírű volt  a szőlészetben. A raffiát a 19. században még nem ismerte Hegyalja.

Permet-vödröket, kantákat a hely bodnárai, permetfröcskölő keféket, kisseprűket a helyi cirokművesek állítottak elő. A szüreti szedő-kacorok, a nyakdeszkás faputtonyok, taposókádak, csúsztató-vályúk, szőlőprések, akár a pincegazdasági instrumentumok, mérők, fatölcsérek, „korcsolyák” (hordómozgató alkalmatosságok) még a 20. század első negyedében is szinte mind helyben készültek a borvidékeken.

Folytatja a Lajtorja Program cikksorozatát, figyelje következő írásunkat!

Addig is…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó