Kézműipar Tokaj-Hegyalján

Folytatva a Lajtorja Program Tokaj-Hegyalja iparos hagyományairól szóló cikkfüzérét, főként a hordókészítés lesz a témánk, ám előtte még érdemes megvilágítanunk, milyen mély és sokrétű helyi beágyazottsága van régtől ennek a hegyaljai munkának.

A 19. század derekán lezajlott jobbágyfelszabadítás a borvidékeken speciálisan használatos összes eszköz előállításának, újratermelésének feladatát kiemelte a paraszti mellék-kötelességek státusából, és külön honorálandó megbízatássá, részben máris önálló iparosságok alapjává tette. Se szeri, se száma az itt említendő tevékenységeknek, kezdve a szőlőhegyi építmények praktikus jellegzetességeihez értő kőmívességen, pallérkodáson, ácsoláson, hegykút-boltozáson, kőfaragáson, mígnem eljutunk a vízhordó lajtok összeállításán át a lopótök-szárítás és -kikészítés fortélyaiig (tudniillik a borlopó kobaknak, vagyis a borszívó-boráttöltő instrumentumnak az üvegváltozata, a hébér, bármennyire higiénikusabb is, még a 20. század elején sem jutott nálunk túlsúlyra). A borpincék hordótartó ászok- és vánkosgerendáival, és az átkötőléces mozgatóeszközökkel az úgynevezett kúcsorjás (hordókorcsolyás) szakág képviselői foglalkoztak. Az ipargyakorlás szabadságát később megnövelte, egyben biztosította a céheket felszámoló 1872-es VIII. törvénycikk.

Észak- és középkelet-Magyarország terepviszonyai közt már korábban a szőlőhegyi lyukpince-forma lett a fő építendő borpince-alakzat. Hegyről-hegyre, dombocskáról dombocskára igény maradt még kápolna- és harangláb-állításra (jégeső elleni harangozás), valamint védszent-szobrok kihelyezésére. Növényi anyagú enyhülőhelyeket, gunyhókat is emeltek szerteszét a terepen. Kapásházak és dézsmaházak tarkították még a tájon az épületi szórvány képét. Az augusztus közepén színrelépő szőlőcsőszöknek az éjszakázáshoz fekete koloncokból emelt kőkunyhó kellett – többnyire maguk építették –, napközben pedig madárriasztó kereplővel jártak. A szőlős lejteket többnyire élősövénnyel szegélyezték, de olykor megtette a tüskés, venyigés feltöltésű árok is. A poros dűlőutakkal is foglalkozni kellett: némelyiket kiszélesíteni szekerek számára, és fordulóterecskéket létesíteni.

Szőlőplántáláshoz –  és a bujtásos szaporításhoz is – ültetőfúrók újabb meg újabb nemzedékeit készítették, többnyire természetes faágakból, vesszőfonatos kiegészítéssel; idővel fémfogók jelentek meg ezeken, majd a szár is kovácsoltvasból formálódott. A talajelőkészítéshez nem csak általánosabban szolgáló eszközöket – fejszét, ásót stb. – alkalmaztak, hanem különleges helyi-szőlészeti célszerűséget tanúsító irtókapákat is. Ugyanígy egész sor kisebb-nagyobb háromszögfejű kapafajta tartozott a különböző termőszőlő műveletekhez, a hegyaljai kovácsolás kifinomultságát példázva: a téli fedésre (a tőkealjak földdel-betakarására) való kapa, a kitakaró- vagy nyitó- és tisztítókapa, a talajforgató kétágú villakapa, valamint a gyökerező kapa és a kaszakés, amelyeket metszőkés mellett használtak.  (Az effajta kapák gyári szabványosítása és országos forgalmazása csak az 1930-as években kezdődött Magyarországon.) A metszőkés fémfeje összmagyar viszonylatban Hegyalján volt a legnagyobb és a legkalandosabb alakú (úgynevezett „baltás” típusú”), igazodva a metszésfajták, mozdulatfajták arzenáljához. Német típusú acél metszőollókat a hazai szőlőbirtokok, csak 1900 körül szereztek be, akkor még többnyire kecskeméti lakatosoktól.

Természetesen a karózás és a felújító karózás is megmunkált, és funkcióváltozatok szerint többféleképp kialakított karókkal történt. A szőlőkötözéshez állandóan jelentős mennyiségű hársfaháncs-sodratnak,  – csomózatnak, vagy sás-zsinórnak, kukoricacsuhé-kötélnek („kötőfűnek”) kellett rendelkezésre állnia; a szösz- vagy kenderfonal rosszhírű volt  a szőlészetben. A raffiát a 19. században még nem ismerte Hegyalja.

Permet-vödröket, kantákat a hely bodnárai, permetfröcskölő keféket, kisseprűket a helyi cirokművesek állítottak elő. A szüreti szedő-kacorok, a nyakdeszkás faputtonyok, taposókádak, csúsztató-vályúk, szőlőprések, akár a pincegazdasági instrumentumok, mérők, fatölcsérek, „korcsolyák” (hordómozgató alkalmatosságok) még a 20. század első negyedében is szinte mind helyben készültek a borvidékeken.

Folytatja a Lajtorja Program cikksorozatát, figyelje következő írásunkat!

Addig is…

Tekintse meg a Tokaji borvidéket bemutató honlapot:

Tokaj-hegyaljai Borvidék

Ajánlja ismerőseinek a VKB Nonprofit Kft. által gondozott Lajtorja Programot!

A Lajtorja program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
Széchenyi2020 ESZA alsó

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>